11. nap: Irány Alcatraz!

2022. 06. 04.

Az indulás előtti nap

Két "athlete meeting"-en lehetett résztvenni: 12:30 és 16:00-kor. Délelőtt jobbnak láttam túltenni magamat ezen. Voltunk még így egy páran....

Athlete meeting: Információ átadás

A BIB csomag felvétele után, be lehetett depózni a biciklit. Volt bennem némi bizonytalanság, de miután egyeztettem az edzőmmel és megerősített, hogy biztonságos ott tárolni, megnyugodtam és bedepóztam. Ez volt az első ilyen versenyem, ahol egy egész nappal is be lehetett depózni. Picit tartottam tőle. Mindenesetre életem egyik legjobb döntése volt, hogy nem kellett ezzel már a verseny reggelén foglalkoznom, főleg mivel Oakland-ből jöttünk be Überrel San Francisco-ba. A biciklit ott lehetett tehát hagyni, de azon kívül semmi mást (ami amúgy logikus).

Bicikli bedepózva: se cipő, se sisak, se semmi más.

A szervezők javaslata volt, hogy nézd meg milyen ház(ak) vonalában helyezkedik el a biciklid, hogy a vízből futva könnyebben visszatalálj. Ezek voltak az enyémek:

Nyomvezető házak

2022 június 5.

A nap: Próbáljunk meg elszökni - úszva, biciklizve, futva

Készülődés az indulásra: Oaklandből San Francisco-ba

3:10-kor szólalt meg az ébresztő. Rögtön kipattantam... vánszorogtam az ágyból. Csabi nem mozdult, legalábbis akkor még nem, amikor a fürdőbe kimentem tisztálkodni. Mire visszaértem, addigra már ő is fel-alá járkált. Megtettük az utolsó lépéseket: két kulacs előkészítése: 1. ISO+víz, 2. 3 gél és víz, 5dl-es soft flask vízzel töltve és egy 3 dl-es soft flask, amiben 3 GU gél került (cold brew kávés) egy kis vízzel higítva, hogy könnyebb legyen kiinni - mindez azért volt így, mert hagyományos csomagolásából a géleket nem szabadott elfogyasztani és a pénteki Pro Panel-en azt javasolták, hogy ezt használjuk. Mindennek az volt az oka, hogy két nemzeti parkon haladtunk át biciklivel és futva: Presidio és Golden Gate National Park, ahol a korábbi évek során túl nagy volt a szemetelés mértéke - az elhagyott és fel nem szedett gél tasakok beleégtek az aszfaltba és nem lehetett utána feltakarítani őket. Dióhéjban: minden útra készen állt. Szerencsére ahogy kalkuláltam úgy történt minden, és maradt 10 percen meditálni indulás előtt. Ez valójában javában visszaalvásról szólt, de nem szégyellem. 4,5 órát sikerült aludni... Garmin szerint. Amint kiléptünk, bepattantuk az előre megrendelt Überbe 4-kor.

Az Überből: Bay Bridge látványa

Csakhogy lássuk esett az eső este. Erre lehetett számítani. "Király, mire felpattanok a biciklire, a nap majd szépen felszárítja a vizes aszfaltot. Tökéletes nap lesz ez a versenyezésre!" gondoltam maximálisan optimista módra.

Az út Marina Green-re, a depó helyszínére

Azt hittem, sőt biztos voltam benne, hogy el fogok aludni a taxiban, mert így szoktam - mint egy baba. Most nem ment. Helyette 10 perccel az indulás után megállítottam az Über-t, ellenőriznem kellett, hogy a neoprént és az úszószemüveget tényleg betettem-e. Bent voltak. Huh. Minden oké. Kicsit ideges vagyok. Nem. Nagyon. Mindegy. Mégis valahogy egy bizonyos fokú nyugalom kezdte elönteni a testem a természetes izgalommal egyidejűleg. "Minden rendben: Megcsináltam. Felébredtem. Úton vagyok a versenyre."

Depó

Végre eljött a pillanat: teljesen be lehetett depózni - mindent odatettem, amit szerettem volna. A gél, amit úszás után szeretnék elfogyasztani, a cipők: bicikli + futás, a sisak, a napszemüveg, a versenyszámtartóöv a hírhedt, körözött (rajt)számmal rajta. Pluszban, Jon kölcsönadott kesztyűt, egy sapkát, karmelegítőt és odaraktam a Berkeley Félmaraton-os felsőmet is, csak a biztonság kedvéért, ha fáznék. Reális esélyét nem láttam, hogy ezeket használni fogom, de legalább a lelkemet megnyugtatta a gondolat, hogy ott van.


Bicikli bedepózva, körülötte minden csuromvíz.

Mindig kell egy indulás előtti közös fotó a bringámmal

Nyomás csekkolás a gumiban: kiengedni vagy megtartani?
Szombaton egy lány kiengedett 3 biciklivel odébb egy kis levegőt a kerekéből. Meglepődtem és megkérdeztem miért csinálta, mire azt felelte, hogy ha még itt egész nap süti a nap szombaton állás közben, defektet kaphatsz. Ő egyszer járt már így és nem volt kellemes. Gyorsan felhívtam barátomat, Yumit, aki még hálistennek fent volt (este 10 után volt már otthon) amikor bedepóztam és azt mondta, hogy nem lát a defektre nagy esélyt. Nincsen ott akkora meleg. Így végül nem eresztettem ki belőle.
Defekt vasárnap?
Nem, nem találtam ott a bringát defektes kerékkel. Azonban utoljára pénteken fújtam bele és mivel 5 pumpa állomás volt, beálltam az egyik sorba és fújtam még bele. Nem ártott, mert péntek óta lement 6-ra és én 7-re szoktam felfújni. De mindezalatt TE jó ég! Ami itt volt: egy maximálisan felkészült csapat, aki csak azt leste, hogy kinek milyen baja van még a versenyt megelőző utolsó két órában. És nem hiába!! Sorban álltak a bringások, ki miért: volt, akinek defeketje volt, de volt, aki a váltót javíttatta. Ahogyan én egy magyar verseny közelébe se mernék kerülni. Szerencsésnek éreztem magam, hogy az én bringám rendben van és nem kell ilyen problémákkal foglalkoznom ennyire közel a verseny kezdetéhez de azért azt meg kell hagyni, hogy még soha az életbe nem láttam egy ennyire jól felkészült csapatot, aki csak a versenyzőkért volt és szerelte a bringákat - látszólag teljesen ingyenesen.

Finish line: we were to run down on
Hungarian flag was 5th on the right

Me feeling ready to race

Depó zacsik tömkelege vagy neoprén zokni?

A rajtcsomagba két depó zacsi is volt. Egyes számú: ezt akkor kell leadni miután lerakott a busz és mielőtt a hajóra felszállsz. Tehát amire még a buszon szükséged van és ha nincs veled kísérő, akkor ebbe a zacskóba tudod tenni a cuccaidat. Én úgy döntöttem, hogy Csabinak odaadok mindent. Egy zacskó mínusz. Neoprénben és neoprén zokniban szálltam fel a buszra, neoprén derékig felhúzva, beletűzve a GU waffle, egy gél és egy banán - ezekből válogathattam a vízbe ugrás előtt - és természetesen a két úszósapka és úszószemüveg. Kettes számú: mini-depós zóna úszás után közvetlen. A depóig majd egy mérföld futás várt ránk a szárazföldre érkezés után. A szervezők azt javasolták, hogy ebbe a táskába vizet, meleg réteget, törülközőt és cipőt helyezzünk, amiben a bringáig el tudunk futni. A pénteki Pro Panel után a verseny szervező után futottam, hogy megkérdezzem, hogy ez kötelező-e (az utolsó dolog, ami úszás után hiányzik, hogy egy táskát kelljen keresgélni mindössze és lényegében egy cipő miatt és egyébként is mi ez? Valami luxusjárat? Versenyezni jöttem.) A szervező őszinte válasza az volt, hogy nincs rá igazán szükséged, csak időpazarlás. Legalább innen megtudtam, hogy ezért sem zárhatnak ki a versenytől. Na de akkor mi lesz a futással? Merthogy az aggasztott a legjobban. Mezítláb egy mérföldet futni nem lenne-e sok? Továbbfaggattam hát a szervezőt, hogy mennyire necces és hogy mi is az a bootie, amit ajánlott. Azt mondta, hogy abban garantáltan nem sérthetem fel a lábam, de további kérdéseimmel a Sports Basement eladóihoz irányított. Ők pedig már nem a bootie-t, hanem a neoprén zoknit javasolták. A talpa gumírozott volt, ez nyújtott védelmet és nyugtatott meg, hogy nem fogom benne felsérteni és nagyon összemocskolni sem bringa és futás előtt a talpam. Életem legjobb döntése volt.

Neoprén zokni: nagyon kényelmes volt futni benne

Sorakozás a buszhoz

Óriási volt a sor a buszhoz. Nem tudtam mitévő legyek és egy pillanatra felvillant bennem a gondolat, hogy bemagyarkodom magam valahova félúton, hogy ne kelljen kiállni a sort. "Áh, nem... leszek inkább kedves amerikai ma" - gondoltam és szépen elsétáltam a sor legvégére. Legnagyobb szerencsémre, mert nagyon vicces srácokkal elegyedtem szóba, akik egészen a buszig szórakoztattak.
"Kemény lesz ez a verseny, mi?" milyen eredeti indítás. Én is szóba állnék magammal!
"Az tuti! Honnan jöttél?"
"Magyarország, és te?"
"Az igen, Magyarország?! Nem semmi! Én? Nézd csak abból a szemközti házból ott!" Mutatott az út másik oldalára, ahol milliós, rózsadombi kategóriájú házak sorakoztak, mire ő, a másik srác és én röhögésben törtünk ki. Sejteni lehetett, hogy nem onnan jön, és végül korrigált is: "Mármint, álmaimban. De így is sokkal közelebbről, mint te - San Francisco másik részéből jöttem."
"Hát igen, az azért jó lehet! De tudod mitől igazán nehéz ez a verseny? Két napja jött meg!"
"Őrület! Akkor te leszel a csali a cápáknak!" - mondta mire ismételten harsányan felnevettünk.
"Bakker!!! De gonosz vaaagy! Én is pontosan erre gondoltam. És tudod eddig nem féltem tőlük, de MOST!!"
"És ez nem minden!!" fokozta a hangulatot, "Azt tudtad, hogy egy mérföldről megérzik a vért??"
"Hagyd abba!! Te!!" mondtam miközben a karjánál fogva bökdöstem és szakadtam a nevetéstől. Majd kedvesen hozzáfűzte:
"Amúgy tényleg, de ne aggódj több mérföldre vannak! Úgyhogy nem lesz itt semmi gond. Aztán egyszercsak azon kapom magam..." mondta miközben haptákba vágta magát, felvette leggyászosabb arcát, mint aki gyászolva készül beszédet mondani: "Nos Nusi igazán kedves embernek tűnt, ugyan csak röviden volt lehetőségem megismerni sorban állás közben..." - a temetésemen.
"Huuuuu, te-te-te mennnyire goni vagy!!" kiáltottam fel és már azt hittem, hogy a földön fogok fetrengeni a röhögéstől... de ő ezennel lezárta a dark comedy estéjét. Ezért úgy gondoltam, hogy akkor bejátszom én az utolsó kártyámat: "Tudod, vicceltünk a barátaimmal, hogy tudod ahogy élőben követnek az appon keresztül mi van akkor, ha hirtelen valami furcsaságot észlelnek a mozgáspályámban - Nusi, nem jó! Nem jó!! Állj meg!!! Az már a Golden Gate, elhagytad a depó részt, hova mész? Wow, milyen gyors vagy!!"
"A cápa volt, mi? Letépte a bokádat a chippel együtt.."
"Igen, haha, leharapta és magával vitte."
Azt hiszem ez ízelítőnek elég abból, hogy mennyire jól éreztük magunkat a sorban állás közben. Az idő észrevétlenül múlt, míg végül azon kaptam magam, hogy itt az idő. Gyorsan hátranéztem, integettem még egy utolsó Csabinak és felszálltam. Egy 50-es éveiben járó iskolatanár mellé ültem le a buszon. Az út váratlanul hosszú volt a 3-as kikötőig. Beszélgetésünk során arra hívta fel a figyelmem, hogy a bringa pályán visszafele a golf pálya után nagyobb kátyúkra kell számítani. Megköszöntem a segítségét, de ezen a ponton, hirtelen minden csak az életet kezdte kiszívni belőlem, még a beszélgetés is. De tényleg. Pihenni akartam. És csöndbe maradni. Egyszer az életben.

A hajóút - San Francisco Belle

Amint a Hornblower San Francisco Belle-je felé vettük az irányít, egy szervező ordított ránk: "Gyerünk, gyerünk!! Elkéstetek!!" A verseny által szervezett buszokkal, ahová 4-től állt a sor folyamatosan a több, mint 1000 résztvevő részére? Hát persze! Szerintem csak élvezte, hogy tényleg úgy beszélhet velünk, mint valami börtönbe készülő fegyencekkel. De nem, ez sem tudta elvenni a kedvem, ahogy szájt tátva ballagtam, kissé lebénulva a hajó felé: "Ez az. Itt vagyok: nem késtem le a hajót sem és ez pont olyan gyönyörű, mint a demó videókon." Rögtön a második emeletre mentem, hogy ne a legnagyobb tömegben találjam magam - a kiűrített belső térben kis csoportokban ültek vagy feküdtek az emberkék a szőnyegen. Irigykedve néztem az elszenderült versenyzőket, de rögtön meg is nyugtattam magam "Adj két percet és mindjárt egy leszek közületek!" Elszaladtam a mosdóba, megettem a GU waffel-t és két perccel később egy voltam. A földön alvók táborából. Oh igen, végre. Az egyik kezem a hasamon pihent, rácsavarva a szemüveget és felfektetve a sapkákat, a hajó indulását várva... aludtam el. Nagyjából 15-20 percet alhattam mikor kértelen hideg levegő söpört végig a termen. "Csukjátok már be az aj..." néztem fel morcosan, "na várj, hol van mindenki?" Pattantak ki a csipáim. Kint voltak a teraszon, néhányan pedig bentről néztek izgatottan kifelé azt méregetve, hogy mi is vár ránk odakint. Lassan feltápászkodtam, elvégre sportember vagyok.
Egy helyben álltunk - mi lesz már?
Amint kiegyenesedtem, megpillantottam al Alcatraz-t annak élet nagyságában. Márcsak a látványától is kirázott a hideg. "Igen, itt vagyok. Tényleg. Mindjárt kezdődik." Tehát nem aludtam el az ébresztőt és a hajót Sem késtem le. Helyben vagyunk. Izgatottság és vágyakozás furcsa együttese öntöte el a testem. Nem akartam elhinni.
Egy idő után viszont a türelmetlenség vette át a helyét: "Körözünk az Alcatraz körül." Vagy a közelében? Nehéz volt megmondani. Nem értettem mi történtik, de megettem a gélem is. "Módosítottak az úszóútvonalon," mondta egy versenyző. "Na ne, tényleg?! Én meg szerintem majd megyek tömeg után." Gondoltam magamban, "senki sem tud már megállítani vagy eltántorítani ezen a ponton túl."
A csapat, a crew
Oké, tudtam, hogy lesznek segítők, öntkéntes kajakosok. "Nicsak, egy rendőrhajó!" Valaki máris eltűnt? Ja, nem, ez miattunk van," konstatáltam. Aztán elkezdtem összeszámolni, de nem sikerült. Kb 8-10 kajakos, 4 rendőrhajó és további motorcsónakok védték a versenyzőket két oldalról. "Ha ezen a versenyen meghalsz, akkor a hideg víztől kaptál szívrohamot, vagy eltévedsz, akkor valamit nagyon elszúrtál. De egyik sem a szervezők hibája." De komolyan, itt lehetetlennek láttam másképp meghalni vagy elveszni. Aztán megpillantottuk a kajakosokat, akik a verseny irányával ellentétesen egy helyben álltak... volna, ha a sodrás nem akarja őket a depóig vinni. Összenéztünk egy-két versenyzővel: "Látod a kajakosokat, hogy milyen keményen dolgoznak a helyben maradásért?" Mire az egyikük: "Velünk van az áramlat!! Király lesz." Jegyeztük meg közösen. A szokásos rutinom sajnos nem maradt el, számos látogatást tettem még a mellékhelységre. Mielőtt a verseny kezdetét vette volna.
Hamarosan!

Az ugrás

7:18 - a profik végre felsorakoztak a hajó szélére állva, a kék sapkások. Kihajolva figyeltük meg őket a másodikról és szurkoltunk nekik hangosan, míg végre beugrottak. Aztán egy rózsaszín, egy narancssárga: "Hogy mi??? Neee!! Ezek mi vagyunk!! Oh Istenem! Kezdődik!!" Próbáltam a lépcsőhöz közelebb kerülni, néha helyben ugrálva "Menjünk már, mi lesz már!" Annyira mehetnékem volt, hogy néhányan inkább maguk elé engedtek. Nem értettem, hogy ők hogy várhatták kevésbé. Vagyis de, de ez most lényegtelen. Azonban a lépcső előtt nem nyílt ki az ajtó, nem mozdult a sor. Az első emeletet kellett először kiűríteni.
Mikor ez megtörtént, egyszercsak elkezdtük leáramlani a lépcsőn a két ugróponthoz, aminek az alján egy szervező irányított a távolabbi ugróponthoz "Oda menjetek, ott kevesebben vannak!" Így a kaja maradványokkal és kiürített zacskókkal teli üres hajón átrohanva, a mellettem futó lányhoz fordultam és megjegyeztem "Hát ez állati, ez olyan, mint a Titanicban!! Hu de izgi!" Nem igazán reagált, lehet nem értette a dolgot. Ugyanis hamarosan azon kaptam magam, hogy én vagyok soron. Jézus egek!!! Kezdődik!!!
A kollégáktól kapott sapka alul, szemüveg és a verseny rózsaszín sapka is fent - készen állok! Nem igazán. A hajó peremén állva, egyik kezemmel a szemüveget, a másikat vízszintesen kinyújtva tartottam, hát egy ilyen fél T alak ez, de kit érdekel! UGRÁS!!!
Hu ... ha! Ez... hiiii...deg. Gyorsan elindítottam a multisportot az órán és elúsztam, hogy ne a következő versenyező vessen véget a versenynek hamarabb, mint szeretném. Kettes levegővel kezdtem, kellett egy kis idő, talán 5-10 perc, hogy a 14 fokos vizet megszokjam. Hiába a két nyílt vízi úszás helyben, ha azok az öbölhöz közelebb voltak melegebb (16 fokos) vízben. A neoprén zoknik kellemesen melegen tartották a lábaimat. Az óra 500 méterenként jelzett, de az első kettő gyanúsan hamar jött el. Biztos nem találta meg a GPS jelet, de mindegy is. Most ezzel nem kell foglalkozni - gondoltam és nem néztem meg mit mért, hogy ne bátortalanítsam el magam, hanem inkább az egyenletes és kényelmes úszásra tudjak koncentrálni. És akkor egy tized másodperc erejéig eszembe jutott, hogy világszerte többen is élőben követnek - életemben most először. Különleges érzés volt.

Na de az úszás problémamentes volt. Enyhe hullámok voltak csak és egy erős áramlat vitt minket mindeközben egyre közelebb a parthoz miközben néhány úszó szelte utamat keresztbe, akiknek valószínűleg fogalmuk sem volt, hogy hova tartanak: balról érkeztek jobbra tartottak "Alcatraz felé? Te meg hova mész?? Nem jó irány. Mit csin...?" vetődtek fel bennem az ilyen és ehhez hasonló kérdések. Érthetetlen, de végül elengedtem. Ott vannak a kajakosok, akik évente 175-200 versenyzőt terelnek vissza jó irányba. Nem fosztom meg őket most sem ettől a lehetőségtől.

Forgalmi dugó a partnál. Minél közelebb kerültünk a parthoz, annál sűrűbben kezdtünk lenni. Valamennyien mindig összegyűlünk, de azért a legtöbb versenyen néhány emberről van szó, nem néhány nem közel 50-100 emberről. Szokatlan volt. Mint ahogy a következő jelenség is, amikor egy úszó a semmiből mögém került és elkezdte a talpam csapkodni a kezével. Gondoltam csak észreveszi magát. Mindenkivel előfordul, úszóedzéseken is, dehát itt egy egész óceán - csak elférünk mindannyian. Vártam, hogy észrevegye magát és abbahagyja. De nem hagyta. Elkezdtem erős lábmozdulatokkal felturbózni magam, hogy kikerüljek az útjából. Siker koronázta a kísérletet, megszabadultam tőle, legalábbis egy pár percig, míg ismételten mögöttem nem volt tipp-tapp-tipp-tapp.. és az egész előlről kezdődött. Egyszerűen nem akartam elhinni, most már igazán mérges voltam. Nem vártam, rögtön gázt adtam, míg végleg sikerült a láthatárán kívül maradni. Agresszív úszó lennék? Szerintem nem. De légyszi nézz fel időközönként és válassz egy üres sávot magadnak. Egy egész óceán terül elénk, hogy mindannyian elférjünk.

Vízből kiérve

Fantasztikusan éreztem magam, nem tudom mi ez a kép..

Irány a T1

Végre, kiértem! Amint kint voltam, egy erős tempóban kezdtem a biciklim felé futni. Útközben sikerült derékig lehúzni a neoprént pont úgy, ahogy terveztem, mire a depóba értem. Amint a biciklihez értem, jöhetett a betervezett sportfruit gél, kb egy falatban sikerült is az egészet lenyelni, mindeközben belebújtam az isteni nedves cipőmbe, felvettem a sisakot, a napszemüveget és izgatottan kivágtattam.

Bicikli

Annyira gyorsan hagytam el a színt, hogy elfelejtettem felvenni a hírhedt rajtszámot!
"Bakker, a BIB számom, elfelejtettem. De szerintem te is."
"Franc!! Tényleg, de tudod mit? Tavaly is elfelejtettem, és akkor sem diszkvalifikáltak emiatt!"
"Jó tudni, köszi!!" Nagyban megnyugtató volt, bár mikor a diszkvalifikáció lehetősége felmerült bennem és már 3-4 km-t mentem a biciklivel IS úgy voltam vele, hogy innen már nem fordulok vissza, ha nem lesz hivatalos az eredmény, akkor magamért csinálom végig. De utána megfigyeltem, hogy többen elfelejtették felvenni.
No igen és a napszárította aszfalt a biciklin? Lópikula! Folyamatosan esett az eső, az utoló ilyen versenyem Lengyeltótiban volt. Olyan durván esett, hogy nagyon óvatosnak kellett lennünk. És a pulzus, ami alapján versenyeztem volna? Az óra másik számlapján lett volna, egy pár gomb leléptetés után ott van. De én nem mertem elengedni a kormányt.

Tudod többször gondolkodtam már rajta, hogy hol lehetnek a profik egy adott ponton amikor mi adott esetben elindultunk a bringa pályán, amikor is megláttam őket... ŐT!
"Te jó ég! Ezek már ők, ugye? Az B...?
"Gyerünk, Ben!! Igen, ez ő volt!!"Aki éppen az utolsó 3km-t tette meg, amikor mi még sehol se voltunk. Utána száguldott a 2. és a 3. mintha csontszáraz lenne a pálya, mintha ez lenne az életük utolsó napja, de nem ez csak az évek és a rutin! Ami nekünk nincs meg, de nekik igen.

Óvatosan bringázzak vagy versenyezzek? Mindkettő....

Oh azok a lejtők! Mennyire jó lett volna keményen megnyomni őket, ahelyett, hogy a fékek csikorgását kelljen hallgatni. Milyen kár volt értük! Fékeztem és így tett körülöttem mindenki más is. Merthogy a bringapálya valóban dimbes-dombos volt, nem túl sok jelzéssel azt illetően, hogy hol vagy a 28km-es pályán, csak kb saccoltam, illetve az órán láttam, hogy mennyi telt el. Mivel nem mertem a pulzus számlapra váltani az esőben, néha legalább erre használtam, hogy lássam merre járhatok, mennyi van még hátra. Őszintén szólva, limitáltam az órámmal való kontaktust amennyire lehetett, mert nem mertem máshova nézni, mint a csuromvizes útra. A pulzust így nem tudtam követni, de próbáltam érzésre tartani és nem túltolni, ami nehéz is lett volna a körülmények miatt. Ahogy a profik is megmondták, a lejtős szakaszokon felfrissültek a lábak és pihentem, illetve fékeztem. Egy-két engem elhagyó bringással vagy azokkal, akiket én előztem le röviden szóba elegyedtünk, de főleg szurkoltunk egymásnak.
A váltásokat óvatosan végeztem és figyelmesen, az utolsó felfelé szakasz kivételével: "Oh egek, ugye ez nem az, amire gondolok?!" DE! Leesett a lánc. Soha azelőtt még ilyen nem történt velem egy versenyen. Mint a villám az út szélére húztam a bringát, fejjel lefelé fordítottam és amíg próbáltam visszarakni (de persze be volt ragadva, hogy ne legyen könnyű), gyönyörködtem a mellettem elsuhanó mezőnyben: "Basszus, az imént hagytalak csak le, meg őt is, meg a másikat..." Így mentek el mellettem sorban, de ehelyett végül minden erőmmel a beakadt láncra figyeltem, egy fickó megkérdezte minden rendben-e. Most komolyan? Nem fogom neki azt mondani, hogy nincs és álljon meg feltenni a láncom?! Hát persze, hogy nem. Nem is volt. Nemet is mondtam. Felpattant a lánc a helyére és mentem is tovább. Amint visszapattantam a bringára, a pihent kis combjaim teljes gőzzel szálltak vissza a munkába, immár az alsó tárcsán elöl ééééés a hősi pillanat is eljött: "És megvagy, és megvagy és te is, és ő is! Juhúúú! Ez az!" Az utolsó mérföldek jöttek már csak mielőtt T2-be értem volna. Próbáltam így hát az utolsó nagy lejtő után visszavenni és lasítani, kipörgetni a lábaimat a futásra az úton, ami végre kiegyenesedett. Végül egy közepes intenzitást választottam, amin tudtam a tempót tartani, de az anaerob zónát is elkerülni.

A depóba vissza: kéz a féken folyamatosan

Golden Gate és az én biciklim, oh jaj

Depó

Gyorsan ki és be. Bicikli a helyén, cipők lecserélve és a kicsit soft flask a hátsó zsebben, a nagy pedig a kezemben éééééés irány KI! "Bakker, a sisakom!!!" Rajtam maradt, visszarohantam, ledobtam, majd a helyére tettem, nehogy diszkvalifikáljnak. És így maradt ismét a helyén (a depóban) a BIBem a rajtszámtartóövvel együtt. De szerencsére a számom a karomra is volt tetoválva így el tudtam engedni,

Futás

Csabinak odakiáltottam optimistán: "Már csak futni kell!!" és integettem úton kifelé a depóból. "Ez az, túléltem az úszást is és a biciklit is!" Ez mindig egy akkora megkönnyebbülés, amikor már csak a futás van hátra. Ha a bokám kibicsakik és végigcsinálom most már valahogy.

Jon futott velem egy pár száz métert, ő készítette a fotót

Azonban a bicikli kellőképpen kivette belőlem az energiát, ha nem is a tempó miatt, de az ahogy az útra kellett figyelni az esőben folyamatosan. Igazából egy átmeneti érzés kapott el, már csak futni kell, de nem igazán vágyom rá. Szerencsére ez sem tartott sokáig.
Ne a versenyen kísérletezz új eszközökkel! Egy hiba, amit újból és újból elkövetek, de ennek oka igazából az, hogy nem lehetett gélt bevinni a parkba és nem tudtam, hogy van ilyen alternatív megoldás. A kis soft flask első nyitásakor az egész kupak hamarabb fordult el, mint a szívós része, így végül az összekevert víz és cold brew kávés gél keverék jelentős része landolt a bal kezemen. Finom ragacsos volt, de szerencsére bőven több volt benne, mint amennyire szükségem volt.

Futó férj - egy tempó, amire örökre emlékezni fogsz
Amíg Jon kísért az első pár száz méteren mondta, hogy jó gyors vagyok, de gondoltam csak udvarias. Az első km-em viszont 4:25 lesz - nagyon ritkán haladok ilyen tempóban. Bár nem éreztem gyorsnak magam, gyors voltam. Itt már nem lehetett kifogás: átlapoztam a pulzus számlapra és próbáltam figyelni, hogy tartsam. Alatta voltam. Ilyen ritkán van, de éreztem, hogy most még az elején nem adhatok full gázt a zóna eléréséig. Kicsit kényelmesebbre is vettem, mint kellett volna, de aztán jött Ő! Az első km után, beállt mellém egy pasi. Jó tempót diktált és közelebb kerültem a kívánt pulzus zónához is. De ez nem csak egy fiú és egy futás volt. Annál sokkal több. Váll vállt vetve haladtunk előre, amikor az én lábam leért, az övé is. Amikor beszívtam a levegőt, ő is. Jött egy pocsolya? Kikerültük és visszajöttünk egymás mellé. Úgy szerettem volna mondani neki, hogy "You're great at pacing!" "What a great tempo, you're an awesome pacer!" De mielőtt megszólaltam volna, belém is fulladtak a szavak... Erre nem volt kifejezés, egy ilyen közhellyel, minthogy jó pacer vagy, haver - semmit nem írtam volna le abból a valóságból, amit éreztem volna. Megígértem magamnak, hogy ha a célban megkéri a kezemet igent fogok mondani! 2 egész km-en át haladtunk együtt. Annyira romantikus volt! Aztán jöttek a lépcsők, melyek szétszakítottak minket. Utána soha többé nem láttam. Nem tudok semmit róla. Se a BIB számát, se a nevét. De még a haja vagy szeme színét sem. Nem mertem oldalra nézni, annyira jó volt. A lépcsőn mögöttem jött. Aztán ennyi. Ilyenkor egyébként annyira kíváncsi lennék mi az ő verziója erről a futásról: "Volt egy gyors csaj, akivel együtt futottunk egy pár km-t. Klassz volt." Vagy ennyi se.

Miután a lépcsőn felmentünk, egy zsugorodó alagúton kellett áthaladnunk, ahol a végén törpe módon tudtunk csak kijönni. Egy kis szakasz ösvényen futás jött, majd aszfalton lefelé. Végül a domb oldalban terepen lefelé a homokos tengerpartra: Baker's Beach. " kemény km homokban. Az eső valamelyest megkönnyebbítette a közlekedést az első km-en, ami után a fordítópont jött, Mile 4 jelzéssel. Ez az a fele, merthogy 8 mérföldes a kijelölt út! A fordítóponton erőt vettem magamon, kicsit sikoltoztam, hogy az önkéntesek is jobban lelkesedjenek - így is történt. Ez mindig erőt ad, és rengetegen voltak. A fordítópont után jött az a része a tengerpartnak, ahol a hullámok csapkodnak, na itt már lehetett rendesebben futni. Adjunk egy kis tempót! Gondoltam. De egy szúrás jött a mellkasomba, "Na" mondom "Ez hiányzott még! Nem ettek meg a cápák, nem estem el vagy kaptam defektet a biciklin és most a futás közben fogok majd szívrohamot kapni? Tényleg?" Azóta már tudom, hogy ez csak a fáradtságról volt, ami akkor kezdett utolérni (4,5 óra alvás nem túl sok). Akárhogyan is, szerettem volna tovább futni, így visszavettem a tempóból úgyis jött a lépcső.
Sand Ladder, a hírhedt homokos lépcső
A tengerpartos részről jobbost vettünk és ott volt a 400fokból álló homkos lépcső. A profik sem futnak, állításuk szerint, mint pénteken megtudtam. Így én sem fogok - gondoltam. És erős tempóban felsétáltam. De volt ez 400 fok? Most akkor ennek nehéznek kellett volna lennie? Egyszerűen nem értettem. Hamarosan a tetején voltam és jött egy keskeny ösvényes szakasz a maradék enyhén emelkedős részre, aminek a szélén tudtál futni, mert középen óriás pocsolyák vártak. Az egyikbe bele is csúsztam, áldottam az eget "Shit-shit-shit" jelszóval kérve valami titkos erőt, hogy segítsen talpra állni, amikor háromszor egymás után csúszott meg a kezem az esésből történő felkelési kíréletezés közepette. Szerencse, hogy senki nem hallott - gondoltam. Majd legnagyobb meglepetésemre, egy srác ért utol nem sokkal később, lelassítva odasúgta a helyzet bravúros megmentésének nyugtázására: "By the way, that was extremely graceful!" (Csak úgy mellesleg, ez feledtét bájos volt!") "Thanks, man, you just made my day!" Kiáltottam utána. Majd jött ismét, alagút és a rövidebb lépcsősor lefelé. Mile 5 jelzés volt a lépcsősor tetején (ahol a férjemet elhagytam), és akkor leesett. Mindjárt vége. Mindjárt kész. "Márcsak 3 mérf... - baszki az még majdnem egy szigetkör, kb 5km. De akkor ezt ügyesen." Egyezkedni kezdtem magammal, elkezdjük kihasználni a pulzus tartomány második felét is, adunk egy kis tempót, de ha ezt nagyon fárasztónak érezném, akkor visszaveszek belőle." Így kezdtem el szép lassan fokozni a futás utolsó pár km-ét, amit gyönyörűen gyorsítva tettem meg, a célzónában 4:20-ig gyorsulva a csodás beérkezésért!
Az utolsó 1km
Merthogy néha ez a legfájdalmasabb. Óriási tömegek álltak, mindenki szurkolt mindenkinek, de két srácot megnyertem magamnak. "That's 711! What? 711! Go 711!!" Megörültek nekem. Nagyon. Nem ismertem őket, de akkor esett le egy amerikai éjjel nappali után bibbeltek. Jártunk már jobban is.
"You're almost done. Get a strong finish!" Mindjárt vége, nyomd meg a végét - magyarul. Ezt ha 3-4x nem hallottam, egyszer sem. De egyre nehezebb volt akárcsak tartani is azt a tempót, amit diktáltam. De igyekeztem (és sikerült is), részben a szurkoló tömegekből energiát merítve, amikor már bennem nem volt több. Végül ráfordultam a célfűzónára, pár 100 méter és vége! Atyauristen, szent egek! Nem akartam elhinni, felengedtem a sprint közben. Zászlók sora két oldalt, köztük a magyar is és őrült tombolás, amiből a célkapu előtt valamivel jobbról Csabit hallottam meg vadul hajrázni. Míg az utolsó lépteimet tettem meg a kapu felé, egy pillanatra felnéztem az égre "Ez az!! Megcsináltam!" és áthaladtam a célkapun: "Megszöktem!"

Ez az! Megcsináltam!

A célkapun való áthaladás után

Jon szemből kiáltotta a nevemet, amint áthaladtam, észrevettem őt szemből a VIP pódiumon állt. Később tudtam csak meg, hogy Jelena, Byanka, Ági és Alex is ott voltak. Ők is kiabálták a nevem, de nem hallottam, akkora volt az extázis.

Hamarosan térdre rogytam és leültem a fűbe. Egy önkéntes vízzel kínált, de én elutasítottam. Át akartam élni a pillanatot. De nem hagyták: egy másik önkéntes odajött megkérdezni, hogy kérek-e orvosi ellátást. Mondtam, hogy csak próbálok levegőt venni, semmi szükség rá.

Orvosi ellátást igényel?

Meg kellett nyugtatni a körülöttem állók hadát, hogy jól vagyok, csak szarul nézek ki. Majd végül, hogy ezt bebizonyítsam, talpra másztam. Végre megkaptam a vizet, a finisher érmet és elindultam kifelé, miközben egy puha felhőn lebegtem. 3 óra alatt fejeztem be, ez volt a best case scenario-m. Az első sort, amibe beálltam, kinyomtatták egy cetlin az állást, korcsoport 6. lettem, ha ez nem lenne elég, hogy magamnak is megfeleltem. Akárhogyan is, váratlan volt, de örömteli pillanat. A fáradtság ellenére is a legjobb formám tudtam hozni. Annyira boldog vagyok. Nincsenk rá szavak.